Cyberculture.hu

Menekülés a virtuális realitásba

A világot behálózó kábítószeres maffia ügynökei fülüket hegyezve, kabátjuk alatt csőre töltött minigéppiszotlyt rejtve járják féltekénk benzingőzbe süllyedt városait. A kutatók szemében félelem ül, mert a hálózatot mozgató nagyfőnökök könyörtelenül megparancsolták: derítsék ki, mitől esett vissza ’95-től kezdve a drogfogyasztás. Miért nem fogy a marihuána, az LSD, a heroin? Ki áll az egész ügy hátterében? Mit jelent a titokzatos betűszó, az egyetlen információ, amit a felderítők meg tudtak szerezni: minek a rövidítése az ICE (jég)?

Palermo, Bogota, Hongkong és Los Angeles tiszteletre méltó férfiúi nem olvasnak tudományos-fantasztikus irodalmat, nem ismerik a műfaj újabb és újabb hullámait. A maláj kalóz és a perui kokótermelő ugyanolyan buta képet vágna a New Wave vagy a Cyberpunk kifejezés hallatán, pedig e két szó, főlag az utóbbi olyan folyamat mérföldkövén olvasható, mely néhány éven belül alaposan a feje tetejére állíthatja az általunk ismert világot.

Évek óta léteznek olyan számítógépes rendszerek, ahol „varázskesztyűt” és „varázsszemüveget” adnak az emberre. Tökéletes a látás, a mozgás és a tapintás illúziója. A készülék viselője hihetetlen kalandokat élhet át, tigriseket verhet agyon puszta kézzel, vagy karjában tarthatja az aktuális szexszimbólumot. A dologban csak az a bökkenő, hogy mindez hazugság, befelé fordulás!

A „cyberpunk” elnevezés pontos jelentését még Darko Suvin, a műfaj talán legjobb európai, és Istvan Csicsery-Ronay, a legjelentősebb amerikai szakértője sem ismeri. A „cyber” előtag minden bizonnyal a kibernetikus szóra utal, a „punk” értelmezése viszont meglehetősen ködös. Helytelen lenne a bőrkötésű, szegecselt, kakastaréjos, sörvedelő bajkeverőkre gondolni, az irányzat ismeretlen névadójának fejében valami egészen más járhatott. Hazai példaként (horribile dictu) az egykori Beatrice zenekar nevével fémjelzett mozgolódást lehetne megemlíteni, ahol az ijesztő külsőségek elfedték a tényt, hogy fiatalok egy csoportja felfigyelt az egész generációra kiterjedő testi, szellemi és mentális elnyomorodás veszélyeire. „Az új érzéketlenségnek” is becézett nemzedéki érzékenység idején olyan könyvek lepték meg az angolszász SF-piacot, mint Norman Spinrad Bug Jack Barronja, Greg Bear A vér zenéje (Galaktika Könyvek 1991), Lucius Sheperd Life During Wartime-ja és William Gibson nagy port felvert műve, a Neuromancer.

A regények közös jellemzője a jövé kegyetlen, elszürkült világában bolyongó kemény, elszánt és illúzióit már nem is sirató protagonista. A politika és személyes tapasztalat egybemosódik a szórakoztatóipar lidércvilágával és a számítógépek által tömegesen hozzáférhetővé tett valóságpótlékkal, a virtuális realitással. Bruce Sterling szerint a kiberpunk legfőbb szimbóluma az éjfekete, mindent visszatükröző napszemüveg. A fekete szemüveg álarcként kétélű fegyver: viselője ugyan mögé rejtőzhet a külvilág elől, ám ugyanakkor fennen hirdetheti, hogy tulajdonosának valami titkolnivalója van. „A motoros, a rocker és a hozzájuk hasonló törvényen kívüliek napszemüvegükkel a biztonság illúziójába ringatják magukat, ám a tükörfelület eltorzítja a világról alkotott képüket.”

Asimov SF-magazinja ódákat zengett a kiberpunkok érzékenységéről, a 15-30 éves életkorú regényhősök kötődéséről napjaink popkultúrájához, ahol a technológia felszakítja az emberi bőrt, és aláfolyva, az érzőideg-végződésekre tapadva megteremti a szabadság, a mindenhatóság illúzióját. A tökéletessé vált protézisek, a személyi számítógép, a walkman, a lágy kontaktlencse, a műholdas tévé, a génmanipuláció gubójában létrejött az egész Földet behálózó, regionális és nemzeti sajátosságokat elemésztő kultúrmassza. Ugyanazt a szolgáltatást kapjuk a frankfurti, a tokiói és a dallasi repülőtéren, a hamburger és a kóla mindenütt ugyanolyan ízű. Bár a módszer eltérő, ki a vodkát, ki a heriont nyeli, az ember mindenfelé menekül a palackból kiengedett szellem, az áttekinthetetlenné tett technika elől. A menekülő ember akkor bukott el, amikor a színes képernyő és a sztereo szintetizátor után saját magát is rákapcsolta a komputerre.

Az agyra kötött gép új síkra emelte (vagy taszította le) az érzékelést, megnyitotta az addig elveszettnek hitt paradicsomot, a „kiber-teret”. Az információ közvetlenül ömlik a tudatba, az ember lebegni kezd a monokróm térnélküliségben, ahol magányos csillagként ragyognak az információ sűrű koncentrátumai, hideg fénnyel égnek a nemzetközi cégek galaxisai és a katonai rendszerek jeges spirálködjei… (Gibson). Mivel minden komputer kapcsolatba léphet a világ összes komputerével, a beléjük olvadt ember előtt nincsenek többé zárt ajtók, ha a kódokat feltöri, része lehet „az emberiség kibővített, kollektív idegrendszerének”. A kábítószerekkel és stimuláló anyagokkal átitatódott világban a kiber-tér megteremtette a tökéletes drogot, az utolsó menedéket.

A kiberpunk irodalmi gyökerei a 70-es évek SF-jéhez nyúlnak vissza. A különféle ESP-es és drogos történetek (Frank Herbert: Dűne; Galaktika Fantasztikus Könyvek, Alfred Bester: Az arc nélküli ember; Galaktika 199.) már súrolják az irányzat határát, és Norman Spinrad az író, akiről joggal elmondhatjuk, hogy alapvetően hozzájárul a kiberpunk születéséhez. Spinrad hőse, a megalkuvó Jack Barram heti tévéshow-jában megvédi a gondosan kiválasztott, szobatisztára sminkelt kisemberek igazát. Luxuséletet élve milliókat manipulál a mindenütt jelenlévő képernyők segítségével, míg rá nem jön saját bábu voltára. A felismerés sem menti meg, mert már kábultan követi a nagy álom, a testi halhatatlanság ígéretét. A kiberpunkok elvetik az orwelli gondolatot, nincs Nagy Testvér, nincs agyközpont, totális hatalom, szerintük a világ sorság a nemzetekkel és államokkal sakkozó óriásvállalatok határozzák meg. A nyugati világ nagy kalandját, a kereskedőket versenyeztető kapitalizmus végérvényesen padlóra küldte korunk feudalizmusa. A Tigris, tigrisben (A sci-fi mesterei sorozat) már Alfred Bester is rámutatott a szamurájszellemben felépített monopóliumok erejére, Philip K. Dick és John Le Carré, a kémregényszerző is belátja, hogy a kémkedésben - jól követhetően a súlypont eltolódását a hidegháború vége után - egyre inkább az ipari kémkedés, az új technológiák megszerzése kap hangsúlyt. A harmadik világban megszűnik a termelés, a Nyugat országaiban pedig az árutermelő lakosság nagy része - a versenyképesség megtartása érdekében - a japán dolgozók szintjére süllyed.

Az irányzat legjelesebb írójára, William Gibsonra óriási hatást gyakorolt a japán társadalom dinamizmusa. Szigetországi látogatása során magába szívta a tokiói metróállomások, Shindzsuku, Haradszuku és Shibuja környékén pezsgő sajátos szubkultúra illatát. A hihetetlenül kemény konkurenciaharc mindenkit ereje végső megfeszítésére kényszerít, az ebből adódó állandó feszültséget pedig csak a kábítószerek, az alkohol vagy a számítógépbe menekülés segítségével tudják elviselni. A történetekben végig jelenlévő tiszta természettudomány morális dilemma irányába sodorja az olvasót: mit tehet az ember egy olyan világban, ahol az egyén érdekeit és méltóságát könyörtelenül maga alá tapossa a monopóliumok úthengere? Gibson utcai szamurájhősei kíméletlen háborút folytatnak a nagy cégek seregei ellen. Komputerkalózként néha sikerül áttörniük a trösztök titkait óvó kék jégen (jég = ICE; elektromos védőrendszer a betolakodók ellen), ám sorsuk szinte kivétel nélkül a bukás, vagy a végső dezertálás a kiber-tér „tündéri világába”.

A szakértők hajlamosak lebecsülni a számítógépes kábítószerezésben rejlő veszélyeket. Úgy vélik, a komputerkezelő nem üt le senkit néhány dollárért, nem randalíroz, nem csinál botrányt. Egy DEA-ügynök szerint: „A szegények mindig is ittak, és ragasztóztak, az egyetemisták füveztek, a milliomosok és az arisztokraták pedig a herointól hülyültek meg.” Ennek a logikának csupán az a hibája, hogy nem veszi figyelembe: a virtuális realitás mákonya éppen az emberiség egyik legértékesebb részét, az igazi alkotó elitet igázhatja le, mindazokat, akik mindennapi tevékenységük, az alkotás folyamata során kapcsolatba lépnek a hálózattal. Azt pedig tudjuk, hogy fejétől bűzlik a hal.

Fuldoklás az aranytóban

A nyolcvanas évek közepére a kiberpunk SF-nek nevezett új irodalmi irányzat valósággal berobbant az angolszász fantasztikus irodalom meglehetősen ellustult világába. A hagyományos formákkal és nyelvezettel szakító ifjú művészeket, Lucius Shepardot, William Gibsont és Greg Beart nem elégítette ki az irodalmi piacot uraló kommersz tömegtermékek megreformálása, hanem valami egészen új dologra törekedtek.

Elsőként ismerték fel a korszak legfontosabb, sokáig háttérbe szorított problémáját, azt, hogy világunkat hamarosan alapjaiban rázza meg a technikai forradalom legújabb hulláma, az emberi elme és a számítógép közvetlen összekapcsolása. A számítógépes kalózok és a kábítószeres aranyifjak körében amúgy is népszerű gondolatról egész hamar kiderült, hogy egy kevés reklámköltség ráfordításával roppant nagy hasznot hajt azon könyvkiadók számára, amelyek hajlandóak a már jól bevált fantasy és űropera mellett kiberpunkot is piacra dobni. A Földünk SF-termelését 99%-ig uraló és meglehetősen konzervatív ízlésű amerikai olvasók kellőképpen jelentős része mutatott érdeklődést a virtuális realitással foglalkozó könyvek iránt, nem utolsósorban azért, mert e művek nem kis hányada az amerikai hazafiak fülében oly ellenszenveszen csengő „nipponizálás” ellen emel szót. A kiberpunk sikerét elősegítette az is, hogy a szerzőknek sikerült egy elképzelhető közeljövő képét felvázolniuk. Ha ezt összevetjük azzal a ténnyel, miszerint az írók jelentős része immár húsz éve mindent megtesz, hogy elkerülje a közeljövő feltárásával bekövetkező konfrontációt, és energiája nagy részét apokalipszis utáni világok, a fantasy létsíkjai vagy barbáságba süllyedő csillagbirodalmak leírására fordítja, addig a kiberpunkok történeteiben az első pillantásra felimserhető a modern kor szociális problémáinak felvállalása.

A komor hangulatú, sokszor pesszimista kicsengésű történetek jóval nagyobb sikert arattak, mint amit a szakértők kezdetben feltételeztek, ám a műfaj tündöklése is sokkal hamarabb ért véget, mint ezt a kezdeti népszerűség után várni lehetett volna. A kiberpunk hanyatlását három okra lehet visszavezetni.

1. Rövid idő elteltével kiderült, hogy az irányzatot fémjelző írók nagy része egy-két regénnyel kiírta magát. Nem voltak képesek a maguk szabta kereteken belül megújulni, így elvesztették nagy létszámú, de általános érdeklődésű olvasói bázisukat.

2. Olvasói táboruk másik jelentős része, a tevékeny értelmiség, a művészek, a számítógépes szakemberek is elfordultak tőlük, mivel nyilvánvalóvá vált: a kiberpunk, annak ellenére, hogy magán viseli a divatos lázadás minden külső jelét, valójában nem utasítja el az együttműködést a szórakoztatóipar és az elektronikus óriások tulajdonosaival, valamit a mindent átszövő reklámmal. Csicsery-Rónay István a következőképpen fogalmazta meg ezt a kérdést: „Vajon a kiberpunk a társadalom betegségének a felismerője, vagy pedig a éppen a betegségen élősködő parazita-e?” Elégedetlenséget szült számos elbeszélés hősének kapcsolata a hétköznapi valósággal. A közeljövő génmanipulált, behálózott elméjű hősei bukásuk előtt szinte kivétel nélkül eljutnak egy kvázi vallásosság határára, anélkül azonban, hogy e határ létezését felismernék. Samuel R. Delany szerint így a vallás egy állandó kihívás a kiberpunkok számára, amiről igyekeznek tudomást sem venni, jóllehet még Gibson teljesen embertelen technikái mögött is egy mélységes miszticizmus lappang.

3. A műfaj elsatnyulását kiváltó okok közül a harmadik az irodalmon kívül helyezkedik el. A közeljövő leírására vállalkozó kiberpunk saját csapdájába esett, az általa felvázolt drasztikus átalakulás első fázisa, az elképzelt technika drámaian gyors megvalósulása éppen őt taposta el. A Burning Chrome, a Neuromancer berendezései ma már Amerikaszerte működnek, a létrejövő művalóság pedig éppen az olvasók legértékesebb, legfogékonyabb rétegét szippantotta el.

William Gibson 1984-es elképzelése, miszerint az emberi agy és egy fejlett számítógép között bőrelektródák révén közvetlen kapcsolatot lehet létrehozni, és így a tudat alámerülhet a világot átszövő kommunikációs rendszer virtuális realitásába, óriási érdeklődést váltott ki a profi számítógéptervezők körében. Négy évvel később az amerikai Autodesk cég úgy döntött, hogy nagyobb összeget szán a kibertér kutatására. Az első konfiguráció egy, a boltokban is kapható Compaq 386-os PC-ből, különböző monitorokból, a látókészülék sisakjából és a bedrótozott varázskesztyűből állt.

Hasonló kísérletek folytak az űrkutatási hivatal, a NASA laboratóriumaiban is. Első lépésként a Moffet Field-i légibázison elkészült egy bolygóközi utazás szimulációja, amelynek vizuális anyagát eredeti szonda- és műholdfelvételekre támaszkodva számítógéppel olvasztották egybe. Ugyancsak itt fejlesztették ki a kiképzőprogramot is, amelynek változatait napjainkban a világ összes hadserege alkalmazza a vadászpilóták és bombázóirányítók felkészítésére.

A művalóság tökéletesítésében rejlő óriási anyagi lehetőség természetesen az élelmes magáncégeket is nagy beruházésokra ösztönzi, a kiberpunk új kultuszfigurája, Jaron Lanier a napfényes Dél szikrázó ege alatt árulja 90 000 dolláros Iris-Grafik-Workstationra alapuló hardver konfigurációit. Ilyen árak mellett természetesen jó minőségű szolgáltatást vár el a vásárló, itt már nemcsak a tenyér és a szem, hanem egy különleges „bedrótozott” öltözék révén az egész test élvezheti a művalóság gyönyöreit. Kaliforniában egyre több üres úszómedencét lehet látni, amelyben a méregdrága Data-Suit öltözéket viselő tulajdonos, akiből kábelek tucatjai vezetnek a számítógépbe, a megfigyelő számára groteszk táncot lejtve hódol új szenvedélyének. A varázsszemüveg révén látja a felérepülő teniszlabdát, a varázskesztyű pedig keményen markolja a nem létező ütőt. Ha akarja, a világbajnokkal mérkőzhet meg, ha úgy tetszik, Muhammad Alival bokszol, a különbség csak annyi, hogy a kapott ütések nem fájnak. Egyelőre…

Az emberi tudat kitágítása új dimenziókat öltött. Nincs szükség többé LSD-re, marihuánára, hiszen már kapható a csábító Built for Two berendezés, ahol a vásárló partnerét is magával viheti a lidércvilágba. Nem véletlen, hogy éppen Timothy Leary, az egykori LSD-apostol ma a kibertér egyik legrajongóbb híve. Úgy gondolja, hogy „a művalóság jobb, mint a kábítószer, mert ugyan rabszolgává teheti az embert, ám nincsen közvetlen fertőzés- és életveszélyt”.

Gibson és Shepard konnektoragyú hőseire gondolva elég, ha felidézzük a néhány éve folytatott állatkísérleteket, ahol az állatok agyának gyönyörközpontját „drótozták be”. A kísérleti patkányok és a majmok éhen haltak, mert evés és ivás helyett is csak a gyönyörközpontot ingerlő gombokat nyomogatták. Állítólag az ember túl intelligens, semhogy ez megtörténhessen vele.

A szórakoztatóipar mágusai természetesen a szegényebb Dallas-fogyasztó nézők millióiról sem feledkeztek el. R. U. Sirius, a magát a kiberpunk mozgalom szóvivőjének tekintő Mondo 2000 magazin főszerkesztője a kommunikációs terminálban látja a tévé jövőjét. A szerkezet egy csapásra véget vet a passzív tévézésnek, a néző aktívan beleszólhat a történet menetébe, bebújhat bármelyik hős bőrébe.

A kiberpunk rövid történetét átgondolva az ember nem tud megszabadulni a rossz érzéstől: Gibson, Spinrad, Bear, Shepard kiszabadította a szellemet a palackból. ám utána nem tudott mit kezdeni vele.

Víziójuk nem várt gyorsasággal öltött testet, és a technikai forradalom, mint minden forradalom, amióta a világ a világ, elsőkén saját gyermekeit falta fel. Az elégedett böfögésre pedig már nem kell sokat várni.

(Megjelent a Galaktika 141-es és 142-es számában, 1992-ben.)