Cyberculture.hu

Amikor James D. Watson, aki Francis Crickkel közösen fejtette meg a DNS-kódot, először tartott előadást kutatási eredményeiről a Cold Spring Harbor-i vírus szimpóziumon 1953-ban, a magyar származású Szilárd Leó – Watson szavaival élve – „kevésbé tudományos módon reagált”. Ugyanis azt kérdezte, hogy: „Tudják-e szabadalmaztatni?” Mármint a DNS-t. Arra a válaszra pedig, hogy az ilyesmi kizárólag a gyakorlatban is hasznosítható találmányok esetében lehetséges, azonnal rávágta, hogy: „Akkor talán helyezzék a DNS-t szerzői jogvédelem alá”.

Ami az első Szilárd-féle felvetést illeti, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1980. június 16-án (amúgy minimális többséggel, mindössze 5:4 arányban) valóban ki is mondta, hogy egy Ananda Chakrabarty nevű kutató szabadalmaztathat olyan, genetikailag manipulált mikroorganizmust, ami képes a tengeri olajszennyeződések felzabálására. Ugyanis, miként már egy 1952-es legfelsőbb bírósági állásfoglalásban olvasható, „minden a nap alatt, amit ember alkotott, szabadalmaztatható”. Mármint amennyiben új és amennyiben nem kézenfekvő ötleten alapul – függetlenül attól, hogy élő dologról van-e szó vagy sem. Még akkor is, ha azért volt szükség a Diamond vs. Chakrabarty perre, mert az amerikai szabadalmi hivatal nem így gondolta.

Amivel persze nem volt egyedül: az „élet szabadalmaztatása” és általában véve az élettel való „bíbelődés” sokakban ugyanolyan heves indulatokat váltott (és vált ma is) ki, mint mondjuk az atomenergia. Alfred Vellucci például, a massachussetsi Cambridge-nek, vagyis annak a városnak a polgármestere, ahol többek között a Harvard Egyetem és az MIT is található, már 1976. június 23-án betiltott minden (!) génsebészeti kísérletet, miután az egyik városi tanácsnok arról számolt be, hogy „különös, sárga szemű lényeket” figyelt meg, egy másik tanácsnok pedig azt híresztelte, hogy egy „szőrös, két méternél is magasabb lényt látott kijönni a tengerből” – és hogy ezek nyilvánvalóan csakis valamiféle génmérnöki tevékenység eredményei lehettek. Hamarosan hasonló tiltást fogalmazott meg – többek között – a szintén tudományos központnak számító Princeton (New Jersey) vezetése is.

Ehhez képest mára rendszerint nemhogy ilyesfajta tiltásokról nincs szó, de a határok kimondottan a tulajdonjog és a birtokolhatóság fontosságát hangsúlyozó felfogás felé tolódtak el. Ha 1980-ban még az volt a kérdés, hogy az élet bizonyos formáira kérhető-e szabadalmai védettség, akkor 1987-ben már maga az amerikai szabadalmi hivatal is úgy gondolta, hogy az ember kivételével minden élőlény bejegyeztethető – és ez utóbbi is csupán azért nem, mert az 1865-ben elfogadott 13. alkotmánymódosítás tiltja a rabszolgaságot (és így azt is, hogy egy ember egy másik ember tulajdona legyen).

Kétség sem fér hozzá, hogy szép számmal akadnak, akik túlzásnak érzik a Szilárd- és Chakrabarty-féle megközelítést, és ehhez nem feltétlenül kell elvakult és technikaellenes neoludditának lenniük. És persze olyan bioludditának sem, mint amilyen az a Francis Fukuyama, az amerikai elnök bioetikai bizottságának tagja, aki a modern biológia lehetőségei elleni radikális fellépést sürgető Jeremy Rifkinhez hasonlóan (hogy Vellucci polgármester urat már ne is említsük) attól tart, hogy hacsak szigorú szabályozást nem vezetünk be, a tudósok az új genetikai lehetőségek birtokában nekiállnak majd „istent játszani”.

Nos, a biopunkok nem ilyenek.

Jude Milhon, a Mondo 2000 folyóirat szerkesztője az eredetileg a sci-fi egy sajátos, technologizált és számítógépesített válfaját jelölő cyberpunkot alapul véve az 1990-es évek elején találta ki a cypherpunk fogalmát azok jelölésére, akik úgymond „a számítógépes titkosítás megszállottjai”; később ennek az analógiájára jött létre a biopunk fogalma is, amit egyébként – ismét csak a tudományos fantasztikus irodalmon belül – már legalább az 1980-as évektől használtak, és amely fogalom ebben az összefüggésben nem az IT-ről, hanem a biológiáról (meg például a genetikailag módosított emberekről) szólt.

A mi esetünkben viszont azokat értjük a biopunk képviselői alatt, akik szerint a biológiai információknak mindenki számára hozzáférhetőeknek kell lenniük, mert – miként például az agykutató Michael Gazzaniga, a National Functional Magnetic Resonance Imaging Data Center alapítója megjegyzi, „a többiek rendelkezésére bocsátott adatbázisok felgyorsítják az adott tudományterület fejlődését. Az informatika és adatbányászat jelenlegi fejlődése lehetővé teszi, hogy az adatbázisokat elsődleges kutatási eszközként használjuk”, és eközben nem csak az kerülhető el, hogy feleslegesen ismételjük meg az egyszer már végrehajtott kísérletet, de alkalmasint új kutatási ötletekhez is juthatunk.

Vagyis, bár elsőre a biopunk – a nem túl szerencsésen megválasztott elnevezés miatt – leginkább valamiféle polgárpukkasztó, anarchista mozgalomnak tűnhet, a valóságban egyszerűen annyiról van szó, hogy az ide tartozók elsődlegesnek tekintik a tudományos tudást az olyan szempontokkal szemben (is), mint amilyen például a szabadalmaztatott génekből adódó üzleti haszon. A témával foglalkozó és olykor meglehetősen szélsőséges kijelentéseiről ismert science writer, Annalee Newitz hívja fel a figyelmet arra, hogy a biopunkok szemben állnak mind a bioludditákkal (lévén leginkább professzionális biológusok), mind pedig a biotechnológiai ipar elfogult védőivel. Ebből azonban hiba lenne arra következtetnünk, hogy szükségképpen szélsőségesen üzletellenesek is – mint ahogy nem is azok.

Az viszont tökéletesen igaz, hogy – miként ismét csak Newitz említi – a biopunkok szívesen fordulnak ahhoz a szabad szoftver mozgalomhoz némi inspirációért, amit az 1980-as évek elején az egyik utolsó igazi „überhacker”, Richard Stallman hozott létre a hackeretika azon alaptéziséből kiindulva, mely szerint „minden információnak szabadnak kell lennie”. Stallman szerint a kereskedelmi szoftver elterjedése „azt jelentette, hogy a számítógép használatakor az lett az első lépés, hogy megígérjük: nem fogunk segíteni a többieknek… [noha] a copyright nem természetes, hanem mesterséges, a kormány által létrehozott monopólium, ami korlátozza a felhasználóknak a szoftvermásoláshoz való természetes jogát”.

Eközben Stallman mintha elfeledkezne arról, hogy a hackeretika olyan, nagyon is sajátos körülmények között jött létre, amikor a legfőbb gondot a hozzáférés jelentette, mivel mindössze néhány számítógép létezett az egész világon, és ennek megfelelően persze ha valaki akart volna, sem tudott volna pénzt kérni a szoftverekért, mivel egészen egyszerűen nem volt rájuk piac. Amikor például Steve Russel amerikai programozó 1962-ben megírta a világ első számítógépes játékszoftverét, a Spacewars-t, egy ideig töprengett ugyan rajta, hogy ne próbáljon-e pénzt kérni érte, de aztán rájött, hogy úgysem lennének elegen, akik megvehetnék, és inkább szabaddá tette a forráskódot. A hackeretika a maga módján tökéletesen logikus volt: aki nem adta közre a saját fejlesztéseit, az önmagát is hátráltatta, mert nem tudta felhasználni azokat a programokat, amiket mások – az ő programjából kiindulva – írtak.

A számítógép elterjedésével viszont feltűntek a programozáshoz nem értő felhasználók, akik amúgy sem tudtak volna mit kezdeni a forráskóddal, és ezzel párhuzamosan megjelent a fizetőképes kereslet is.

A történetben idáig érve valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló, hogy nincs igaza Stallmannak, amikor úgy gondolja, hogy a szoftverekkel kapcsolatban egyedül a számítógépes hőskor álláspontja fogadható el. Elvégre abból, hogy egy adott korban egy bizonyos szabályozási modell terjedt el, nem következik szükségképpen, hogy ez az egyedül üdvözítő, és abból, hogy az Amerikai Egyesült Államokban például csupán 1976-ban terjesztették ki a szerzői jogi törvényt a számítógépes programokra, nem következik szükségképpen, hogy a korábbi állapot bármilyen értelemben is „jobb” lett volna.

Az viszont igenis következik, hogy helytől és időtől függően nagyon is sokféleképpen lehet szabályozni a szellemi tulajdonjogot. A vallásreformer Luther például még úgy fogalmazott műveivel kapcsolatban, hogy „ingyen kaptam, ingyen adtam, semmit sem kívánok viszonzásul”, és az iszlám jog is abból indul ki, hogy az elme isten tulajdonát képezi – a hinduk pedig abból, hogy mivel a szellemi munka közös az istenivel, ezért a végeredménye nem válhat magántulajdonná. A példákat hosszasan lehetne sorolni egészen addig bezárólag, hogy az első szabadalmakra és hasonlókra vonatkozó nemzetközi szerződést csak 1883-ban írták alá Párizsban, és így ez a terület egészen addig szabályozatlan volt.

Azaz több mint valószínű, hogy nem lesz mindig ugyanígy, mint ma (még a nyugati társadalmakban sem), és persze megváltozhat majd a a hozzáféréshez való szabályozás is.

Sőt, ami azt illeti, már jelenleg is megváltozóban van, és egyre elterjedtebbé válnak azok az elnevezésükben is a nyílt forráskódú szoftverekre utaló, „nyílt hozzáférésű” (Open Access, azaz OA), szemléletükben pedig majdhogynem „sciencepunk”-nak tekinthető tudományos folyóiratok, melyek szerint a tudományos információk mindenki számára hozzáférhetőek kell, hogy legyenek. A „Directory of Open Access Journals” e sorok írásakor, 2005 májusának elején nem kevesebb mint 1545 ilyet tart nyilván (ez az összes tudományos folyóirat olyan 5-10 százaléka lehet), de a dolog annyira azért nem egyszerű, mint ahogyan szeretnénk. Ott van ugyanis a pénz kérdése.

Miközben az úgynevezett STM-folyóiratok (science, technology, medicine) összességükben évi 7 milliárd dolláros üzletet jelentenek, az eddigi megoldás szerint a szerzők cikket írtak, amik aztán más szakemberek által lektorálva jelentek meg, hogy így a szerzőknek – jobb esetben – szakmai elismerést, a kiadóknak pedig komoly anyagi hasznot hozzanak. Most viszont a szerzőknek kell fizetniük: a minden bizonnyal legismertebb példa, a PLoS (Public Library of Science) biológiai témákkal foglalkozó kiadványai esetében például cikkenként 1500 dollárt, és még olyanok is akadnak, akik attól tartanak, hogy előbb-utóbb az „akinél a pénz, az dirigál” elv fog érvényesülni. Mások viszont úgy gondolják, hogy a hagyományos tudományos folyóiratok kiadói eljátszották a bizalmat, mivel – miként a biológus végzettségű Ian Gibson, egy, a kiadók árképzését vizsgáló brit parlamenti bizottság vezetője fogalmaz – „nem a tudomány érdekeit nézik, hanem a profitot”, és ennek megfelelően csak remélni lehet, hogy az OA-kiadványok sikeresek lesznek.

A nyílt forráskódú szoftver ugyan nem szorította ki a kereskedelmit, de mindenképpen működőképes alternatívává vált. Hátha az OA-kiadványok, illetve általában véve a sciencepunk esetében is el lehet érni ennyit.

dr. Galántai Zoltán A szerző tudománytörténész, egyetemi docens a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának Innovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszékén.

© InfoPark Rt., www.infoparkrt.hu. Megjelent a Koiné hírlevélben.