1086-ban, harminc évvel a normann invázió után Hódító Vilmos úgy gondolta, nem lenne hülyeség pontosan tudni, tulajdonképpen mi mindenen uralkodik, és főleg mennyi adót tud kicsikarni abból, ameddig a szeme ellát. Hatalmas, addig nem, és azóta is csak ritkán látott alaposságú földrajzi és statisztikai felmérést rendelt el, az elkészült kötetben megtalálható 13418 település összes birtoka, gyakran jószágok darabszáma-szintű pontossággal. Innen a mű neve is, Domesday Book (ejtsd doomsday persze, mert rég volt és azóta egy párszor átszabták az angol nyelvet): a szándék szerint úgy mutatja meg az országot, ahogy ítéletnapkor látná az Úr maga. A könyv máig fennmaradt, egy példányát a National Archive-ban őrzik, nemrégiben digitalizálták is.

A meghatározó jelentőségű mű elkészültének kilencszázadik évfordulója 1986-ban volt. Az eseményre emlékezve a BBC egy grandiózus projekttel készült: huszadik századi technológiával kívánták megismételni a Domesday Bookot, ám ezúttal nem a hódító uralkodó számára, hanem a brit nemzetnek gyűjtve az adatokat, explicit oktatási szándékkal, melyből a jelen, s majd a jövő diákjai (iskolásai és akár kutatói) megismerhetik a nyolcvanas évek Nagy-Britanniáját. Rengeteg technológiai újítást igénybevéve több mint ötvenezer fényképet, több tízezer térképrészletet, a legfrissebb népszámlálási adatok, szabadon mashupolható demográfiai, gazdasági statisztikák és egyéb felmérések kerültek rá az elkészült kétlézerlemezes termékre, mára mégis teljesen elfeledett a projekt. Ha egyáltalán, csak mint tanmese kerül szóba, amiben a levonandó tanulság az, hogy mennyire könnyen avul el a technológia. Pedig a Domesday Projectért megéri ennél jobban megállni egy szóra.

A BBC 1984 májusában kezdett neki a projektnek, eredetileg egy interaktív dokumentum-sorozatként vízionálva a kettőpontnullásított művet. Az interaktivitás végül egy multimédiás rendszert szült, aminek szinte minden elemét a két éves fejlesztési időszak alatt a BBC-nek és alvállalkozóinak kellett kifejleszteniük. A cél az volt, hogy a BBC, a közszolgálati céljainak megfelelően egy mindenki számára hozzáférhető adatbázist hozzon létre a kor Nagy-Britanniájáról.

Sajnos nagyon rosszkor jött az évforduló: mostanra már bőven beérett volna a technológia, de fontos észben tartani, hogy a projekt szűk évtizeddel a multimédiás CD-ROM-ok előtt született. Ezért annyira nem meglepő, hogy Domesday Project hardvere annyira a kanyar előtt és a vérző élen volt, hogy mára minden komponense zsákutcás fejlesztésnek bizonyult. A rendszer szíve az Acorn által korábban a BBC Computer Literacy projektjére fejlesztett BBC Master 8-bites mikroszámítógép kicsit átbütykölt változata volt, ami egy segédprocesszorral és egy akkor még standardizálás előtt álló SCSI-vezérlővel kommunikált egy Philips lézerlemez-olvasóval. Menet közben mutatták be a CD technológiát, ami bár minden szempontból jobb megoldás lett volna — jelentősen olcsóbb és sokkal több adat fér rá, sőt még sokkal kisebb is, de már nem tudtak váltani rá, többek között a Philips jelentős anyagi támogatása miatt. Csak hogy még nagyobb kuriózumnak tűnjön a mai szemlélőnek, a rendszert egy hanyattegérrel lehetett irányítani.

Két kétoldalas lézerlemezen volt maga a tartalom, a lemezek két oldalán Lancashire magasságában kettéosztva Nagy-Britanniát. A National Disc-en egy hierarchikus menürendszeren keresztül lehet hozzáférni 9700 adatkészlethez, 60 percnyi hírműsor-összeállításhoz és 2000(?) újságcikk-kivágáshoz, plusz 23000 fényképhez, részben profi fotósoktól, részben pályázatokon begyűjtve. (Hihetetlenül eltúlzottnak tűnnek ezek a számok, de a legtöbb forrás hasonló adatokról számol be. Nem jövök rá, hol a turpisság, azt leszámítva, hogy a használt tévékijelzőnek nincs akkora durva felbontása…).

Az adatkészletek között mindenféle helyrajzi adatok, geológiai, kőzettani és meteorológiai információk, statisztikák a területek növény- és állatvilágáról, plusz egy vagon, a népszámlálásból származó társadalmi és gazdasági mutató volt megtalálható, azzal a csavarral ráadásul, hogy a változókat nem csak térképre lehetett vetíteni, hanem kereszttáblát is lehetett belőlük generálni. Mindezt, tegyük hozzá, egy olyan országban, ahol egészen idén áprilisig az irányítószám-adatbázist is külön kellett licenszelni a postától. Plusz a Fal lebomlása előtt vagyunk és mégiscsak nemzeti információkat szolgáltatnak ki.

A Community Disc-nek a National menürendszerével ellentétben térkép e táj. 4 x 3 kilométeres téglalapokra szelték fel az országot, s a környékbeli iskolákat kérték meg, hogy számoljanak be a környékükről. A sűrűbben lakott déli területek nagy részét sikerült így lefedni, a ritkábban lakott északról kevésbé, így összesen a mezők 45%-áról van mezőnként max. 3 színes fénykép és 20 teletext-képernyőnyi esszé. Az esszéket témamegkötés nélkül írták a tanulók, s a BBC se szerkesztette őket, hogy élethűbben mutassa be a nyolcvanasok brit világát.

Mire elkészült, a Domesday-készülék az eredetileg tervezett £1000 helyett négyszeresébe került, emiatt az eladások kicsit elmaradtak a tervezettől, aztán az évek során az egész valahogy feledésbe merült. Bedőlt a brit számítógépipar, a lézerlemezt leváltotta a CD, majd a DVD, egy ideig divat volt a projektre nagyon hasonlító multimédia CD-ROM, aztán hamar kipukkadt az is (most meg megint úgy tűnik, hogy egy ideig ez lesz az új hype, de ez már más tészta). Az archiválandó nyers adatokat pedig bár leadták a National Archives-ba, valahogy sikerült nyom nélkül elkavarni.

A századforduló környékén kaptak észbe a restaurátorok, hogy ha nem csinálnak valamit, örökké el fog veszni ez a kincs. Egymástól függetlenül két projekt is indult a Domesday megőrzésére, bár lényegesen eltérő célkitűzésekkel. A leeds-i egyetem CAMiLEON adatmegőrzéssel foglalkozó kutatócsoportja egy hatvanas évekbeli mainframe vas felújítása után 1999-ben állt neki a Domesday megőrzési lehetőségeinek vizsgálatának. A rendszer multimédiás jellegéből fakadóan arra a következtetésre jutottak, hogy nem elég csupán a lemezeken rejlő információt hordozhatóbb formába átmenteni, a hardver működését is át kell menteni. Erre a célra a BeebEm emulátort bővítették ki a szükséges funkciókkal, majd archiválták mellé a lemezeket magukat. 2002-ben bemutatták, körbeéljeneztették magukat, majd annak rendje s módja szerint nyom nélkül el is tűntek.

A National Archives egy másik irányból ment neki a problémának 2003-ban: a csapatuk célja a lemezeken tárolt adatok lehúzása volt, s majd e köré gyúrtak egy korszerűbb, hordozhatóbb megjelenítőt. Térkép nélkül indultak neki a feladatnak, kézzel fejtették meg a tárolt adatok összes rejtélyét: annyira Indiana Jones-os a történetük, amennyire az adatmentés lehet, bebarnult jegyzetfüzetestül meg minden.

Szóval akkor hol nézhetjük meg ezt a különlegesen érdekes dokumentumot? Leginkább sehol. Van még pár működő gép, meg most már a National Archive-nak is van olyan mentése róla, amiről azt is tudja, hol van. Egy ideig a második, Adrian Pearce vezette csoport interneten elérhetővé tette a Community Disc tartalmát, de mára — halála után — ez is nyom nélkül eltűnt. A sikeresen áthidalt technológiai akadályokon túl a kikerülhetetlen copyright miatt nem lehet újra publikálni a Domesday-t: annó közel kétmillió ember küldött be fényképeket és szövegeket, s őket (és esetleg jogutódjaikat) levadászni közel lehetetlen kihívás. Becslések szerint 2090 előtt nem is számíthatunk arra, hogy a jogok lejárta miatt nyugodtan bemutathatóvá válik a lemezek tartalma, ha addig kitartanak az adatok. Addig maximum a tanulságokat vonhatjuk le.

• Bónusz track-ként pedig álljon itt egy vagon, mindenhonnan összegereblyézett forrás.

A Cyberculture.hu szerkesztői sem látták még élőben a cuccot, ha tudsz kontaktot esetleg, stb, igazán járna a csoki.

A WELL-ről (Whole Earth ’Lectronic Link) mindig csak zárójelben emlékeztünk meg, pedig az egész internetes közösségesdit ott találták ki 1985-ben. A történet, amit már egyszer tényleg el kell mesélnünk, természetesen az internet mindenütt jelenlévő nagy öregjéve, Stewart Branddel kezdődik, de gyorsan feltűnik benne az összes olyan figura, aki valami nyomot hagyott a hálózaton. Ugyan hol máshol találkoztak volna az EFF alapító atyjai, ha nem a WELL-en?

A Howard Rheingold szintén az öregfiú klub tagja - által előásott felvételeken a WELL partikról beszélnek, illetve arról, hogy kezdetben volt a vas, és ráhagyták az emberekre, hogy kialakítsák magunknak a környezetet.

Zárójelben jegyezzük meg, hogy a WELL is igazolja azt a sejtésünket, hogy a siker/felnövé egyik jele, ha egy közösségi szolgáltatás felhasználói sörözést szerveznek.

(via John Naughton)

This brochure outlines, in general terms, the future role of Western Union as a nationwide information utility, which will enable subscribers to efficiently, immediately, the required information flow to facilitate the conduct of business and other affairs.

Ezzel az egy szép mondattal kezdődik az utóbbi év leglenyűgözőbb dokumentuma. A szöveget 1965-ben írták, jóval azelőtt, hogy az ARPANET első gépét bekapcsolták volna. Ennek ellenére az írás nem igazán szól a hálózat kiépítéséről. A legnagyobb geek mítoszt, az internet teremtéstörténetét, egészen más megvilágításba helyezi ez az ötletelős üzleti dokumentum. A héroszaink - Baran, Licklider, Taylor stb - hőstette egyszercsak szükségszerűséggé válik.

Nagy teljesítményű számítógpek vannak, létezik nagysebességű adatátvitel, minden más csak mérnöki probléma, mint annak idején a villamosenergia-hálózat kialakítása volt. Az áramos hasonlatot tovább is viszi a szöveg. Az energiát termelő turbina folyamatosan fejlődött, de a lényege nem változott meg soha. Hasonló a Western Union szerint a számítógép is. Gyorsabb lesz, erősebb, hatékonyabb, de a lényege marad. Ha belegondolunk, a személyi számítógépekig ez az állítás igaz is marad.

A Western Union jövője csak kicsit hasonlít napjainkra. Nincsenek például olyan számítógépes telefonfülkék, ahonnan adatokat lehetne lekérni a digitális közművet használni. Vannak közös könyvtári katalógusok, azonnal frissülő tőzsdei adatok, sőt a netről még azt is meg lehet tudni, mennyit késik a vonat. Számítási kapacitást akár ma is tudunk bérelni, de ’65 óta párszor megjárta az útját az inga az erős felhő és az erős munkaállomás között.

• Western Union Strategic Plans (PDF)

A hetvenes évek legelején a bőven fejlődő országnak számító Chilében szocialista elnököt választottak, Salvador Allendét. Az elnök a neki jutott három év alatt telexvonalba és kibernetikába próbálta önteni a demokráciát - aztán jött a CIA, csúnya sztori - felépítve a Cybersyn nevű gazdasági ellenőrző, döntéssegítő információs rendszert.

A megtervezésére Stafford Beer angol kibernetikust és operációkutatót kérték fel, aki megépítette a Cybersyn nevű készüléket. A mostani internethez hasonlóan az egész országot behálózó rendszer gyakran frissülő, zoomolható adatokat szolgáltatott volna az állam gazdaságáról, egészen az egyes üzemek szintjéig lemenve.

A Cybersyn-be több szinten be lehetett nyúlni. Lett volna irányítóterem a gyárakban, és minden szinten egészen a chilei elnöki palotáig, a La Monedáig. A valóban megépített irányítószobával azonban voltak apróbb gondok Greg Borenstein lentebb beágyazott videoesszéje szerint. A helyiséget a mindentudás szolgálatába állították, az állam összes információját lehívni képes vezetőségnek nem volt eszköze a folyamatokba való beavatkozásba. A fennmaradt fotókon se papír, se kimenő információk küldésére szolgáló gép, még egy telefon sem figyelhető meg.

Borenstein előadásának hozzászólásai között akadnak olyan Cybersyn-kutatók, aki vitatják a kutató értelmezését. Barry Clemson szerint a rendszer nem központi irányításról szólt, ezért is nincs telefon a La Mondeda vezérlőjében telefon. Első blikkre az elmélet és a megvalósult berendezésben foglalt elvek különbségét vitatják. Érdemes beleolvasni.

Hasonlókat ír a rendszer mögötti elvekről a Cybersn.cl is. Ideális, kész állapotában a rendszer a helyi, üzemszintű autonómia megőrzéséről szólt volna. Csak azok a döntések kerültek volna magasabb szintre, amit helyben X ideig nem tudtak megoldani. Egyébként kizárólag az adatok mennek a legfelsőbb irányítószoba felé.

IBM 360/50, ilyen vas szűrte az adatokat Chilében (fotó: (IBM)

A rendszer mögötti munka egy részét emberek végezték. A távoli helyekről nem digitális adatokat kapott a rendszer, hanem egy ad hoc telexes megoldással küldték be. A vonal másik végén más emberek betáplálták az adatokat a rendszerbe, ami a központ közelében már tartalmazott igazi számítógépeket is, ezek valósították meg a statisztikai funkciókat.

A Cybersyn nem bizonyíthatta be, hogy valóban működőképes. Az irányítóközpont, a Cyberstride számítógépes szoftver, a helyi gazdaság kibernetikus modellje elkészültek, az előző kormány által beszerzett telexeket pedig használatba vették. Hogy pontosan mi működött is, és mi volt csak kész, azt nehéz eldönteni. 1972 októberében a napi kétezer üzenetet küldő telexhálózat segítségével a chileiek ki tudták kerülni a sztrájkoló fuvarosok által elfoglalt pontokat, mozgásban tartva a gazdaságot. A folytatás tartalmazott volna „digitális bázisdemokrácia” modult is, amin az emberek jelezhették volna elégedettségüket, illetve véleményezhettek volna szavazásra bocsátott kéréseket. Ezt a Project Cyberfolk nevű ötletet csak két városban tesztelték, és ott is nagy volt a gyanakvás vele kapcsolatban.

A folyamatos üzemet azonban megakadályozta a CIA által támogatott Augusto Pinochet 1973 szeptemberében végrehajtott puccsa. Allendét vagy megölték vagy öngyilkos lett, Beer vagy elmenekült vagy nem is volt az országban, az általa kiképzett emberek egy része túlélte az államcsínyt, az irányítóterem viszont nem, azt szétkapták Pinochet emberei.

Források:

• Z. Karvalics László: Adalékok és szempontok az Internet előtörténetének vizsgálatához (PDF), vitaindító dokumentum az Információs Társadalom Szakmai Napok 2002 konferenciára.
• Jem Axelrod és Greg Borenstein: Free As In Beed: Cybernetic Science Fictions (videó)
• Alexei Barrionuevo: Before ’73 Coup, Chile Tried to Find the Right Software for Socialism
• Cybersyn.cl
• Az irányítószoba modellje
• Eden Medina: Designing Freedom, Regulating a Nation: Socialist Cybernetics in Allende’s Chile(PDF)

Magyarországon két területen van jelenleg igazi verseny, igazi konkurencia, az egyik a taxizás, a másik, azt hiszem a számítástechnika. Közös jellemzőjük az, hogy viszonylag kis tőkével, az elmúlt években kis tőkével lehetett indulni, így sokan elkezdtek itt egy munkát. Saját eszközeikkel, saját fejükkel, saját tehetségükkel.

Így kezdi a mondókáját Vadász Péter, a Microsystem Kisszövetkezet elnöke 1988-ban, a Magyar Filmhíradó Krónikájában. Az 1983-ban alapult cég a műsor készítésének évében 1 milliárdos forint forgalmat bontolított, vagyona 200 millióra rúgott. A cég gépeket épített alkatrészekből, szoftvereket írt, célrendszereket szállított, például a kórházak számára. A cég készíti el a Híradó 1988-ban elkészülő új, direkt híradós célokra épített hatos stúdiójának számítógépes rendszerét, adásszerkesztő rendszerrel együtt.

A Microsystem később részvénytársasággá alakult, és az egyik legnagyobb magánkézben levő, magyar tulajdonú céggé nőtte ki magát. A Könyvtári Figyelő szerint a cég még 1993 júliusában behozta az országba az amerikai Compuserve internetszolgáltatást, amin számos külföldi lapot és szolgáltatást lehetett elérni, majd még ugyanabban az évben csődbe ment.

Az Astrobase BBS szövegfájljai közül szedtem le a tankonyv.exe nevű önkicsomagoló anyagot. Volt hozzá manuál is, de magabiztos felhasználóként bele se néztem, pedig ott írják is, hogy

A TANKONYV.EXE állományban az IIF és a SZÁMALK Infonet Kft. által először 1993 elején megrendezett „IIF felhasználói tanfolyam” III. moduljához írt jegyzet hipertext változata található.

Tulajdonképpen jól is jártam, mert így váratlanul ért a csoda, ami a legalább hat Y(es) lenyomása és a HALOZAT.BAT elindítása után várt. DOS-os, hipertextes, állítható háttér- és betűszínű tananyagot rakott össze a magyar internet egyik ősapja, Drótos László.

A könyvre rá is kérdeztem a MEK-en és úgy általában a kultúra jövőjén munkálkodó Lacinál. Átadom a szót:

A 90-es évek elején kezdtünk el hálózathasználati tanfolyamokat tartani a ZMNE-n (leginkább könyvtárosoknak), amiket a Hungarnet és az NIIF támogatott. Ez a DOS-os hipertext az elsõ verziója volt a tananyagnak, ami később kibővítve könyvben is megjelent és HTML verzió is készült.

Több dolgot is csináltam annak idején ezzel a Hyplus hipertext programmal. Akkor a web még alig volt ismert és bonyolult volt egy webszerverhez hozzáférést szerezni, ezért ez egy egyszerűbb eszköz volt arra, hogy a hipertext újszerű lehetõségeit bemutassam. Csináltam például egy informatikai témájú könyvet, ezt, úgy tudom, elég sok helyen használták a felsőoktatásban. Itt a „DOS EXE” a Hyplus verzió, amit később HTML-be is áttettem, ez utóbbi az új MEK-ben is megvan.

És volt egy szótanító alkalmazás is, ami már a tartalombővítést is bátorította, vagyis hogy a felhasználó is szerkessze a hipertextet.

A hipertextes motor minden lényegeset tud. A linkek mentén történő ugrálás mellett van benne jegyzetfüzet, ahová az érdekes dolgokat el lehet rakni, sőt még kereső is. A program XP vagy DOS-Box alatt gond nélkül beröccenthető, érdemes ránézni.

A tankönyvet nem tükröztük le, mert a fájl elérhető a MEK-ből is, akkor meg hová ugráljunk.

EVER ONWARD - EVER ONWARD!
We’re bound for the top to never fall!
Right here and now we thankfully
Pledge sincerest loyalty
To the corporation that’s the best of all!
Our leaders we revere, and while we’re here
Let’s show the world just what we think of them!
So let us sing, men! SING, MEN!
Once or twice then sing again
For the EVER ONWARD I.B.M.

A fenti dal, bármilyen meglepő, a hivatalos, céges IBM daloskönyvből való, amiben különféle népszerű slágerek dallamára többek között az elnököt, az alelnököket, a kincstárost, a főmérnököt és az igazgatótanács különböző tagjait éltetik.

A hacker mitológiában, ahogy a Xerox PARC a tűz ellopásának helyszíne, az IBM a Sötét Birodalom, ahol mint egy japán megakorporációban, millió nyüzsgő dolgozó futkorászik fekete öltönyben és fehér ingben, szállítva a száztíz százalékos teljesítményt a megrendelőknek. Az általános számítógép-ellenes hangulat is az IBM miatt indult: az első nagy megrendeléstől kezdve a lyukkrtyás Hollerith-gépek a teljes társadalmi ellenőrzést jelképezték és próbálták a gyakorlatban is véghezvinni. Az a világ, amiből a mai digitális kultúra kinőtte magát, ezzel teljesen szembemegy, a feszültség az eső pillanattól látszik, ahogy azt Steven Levy könyvében is olvashatjuk.: az IBM 704 az őshackereknek Az Ellenség volt, ami az operátoraival és a batch-feldolgozású rendszerével kiölt minden örömöt a számítógépekből. (valahol volt egy digizett változat, vajon hova rejthettük?)

Egyetlen apró lábjegyzet szükséges még a dolog kontextusba helyezéshez: a daloskönyvet a harmincas években adta ki a cég, s a hatvanas évekig volt aktív használatban, amikor egy igazgató- és menedzsmentstílus-váltással az indoktrináció kevésbé nyilvánvaló módjai kerültek előtérbe. Az Ever Onward viszont, amennyire tudjuk (tényleg citation needed, szóljatok ha van infó) még mindig felhangzik egy-egy céges eseményen.

• Ha valamelyik kedves olvasónknak esetleg volna Sage Journal hozzáférése, nagy segítség lenne, ha le tudnátok tölteni nekünk ezt a tanulmányt a daloskönyvről
• Van egy szép pdf is a szövegekből

A feltöltő szerint valamikor a hetvenes években készült a lentebb látható, a jövőt bemutató film a brit General Post Office berkein belül. (Belőlük lesz majd később British Telecom, meg aztán BT.) A szokásos videotelefonáláson túl szerepel benne valami ultraviola fényre érzékeny, fixírozást nem igénylő papírral történő fénymásolás/faxolás is, ahol a képet a telefon képernyője vési rá a papírra.

(via John Naughton)

Amikor James D. Watson, aki Francis Crickkel közösen fejtette meg a DNS-kódot, először tartott előadást kutatási eredményeiről a Cold Spring Harbor-i vírus szimpóziumon 1953-ban, a magyar származású Szilárd Leó – Watson szavaival élve – „kevésbé tudományos módon reagált”. Ugyanis azt kérdezte, hogy: „Tudják-e szabadalmaztatni?” Mármint a DNS-t. Arra a válaszra pedig, hogy az ilyesmi kizárólag a gyakorlatban is hasznosítható találmányok esetében lehetséges, azonnal rávágta, hogy: „Akkor talán helyezzék a DNS-t szerzői jogvédelem alá”.

Ami az első Szilárd-féle felvetést illeti, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1980. június 16-án (amúgy minimális többséggel, mindössze 5:4 arányban) valóban ki is mondta, hogy egy Ananda Chakrabarty nevű kutató szabadalmaztathat olyan, genetikailag manipulált mikroorganizmust, ami képes a tengeri olajszennyeződések felzabálására. Ugyanis, miként már egy 1952-es legfelsőbb bírósági állásfoglalásban olvasható, „minden a nap alatt, amit ember alkotott, szabadalmaztatható”. Mármint amennyiben új és amennyiben nem kézenfekvő ötleten alapul – függetlenül attól, hogy élő dologról van-e szó vagy sem. Még akkor is, ha azért volt szükség a Diamond vs. Chakrabarty perre, mert az amerikai szabadalmi hivatal nem így gondolta.

Amivel persze nem volt egyedül: az „élet szabadalmaztatása” és általában véve az élettel való „bíbelődés” sokakban ugyanolyan heves indulatokat váltott (és vált ma is) ki, mint mondjuk az atomenergia. Alfred Vellucci például, a massachussetsi Cambridge-nek, vagyis annak a városnak a polgármestere, ahol többek között a Harvard Egyetem és az MIT is található, már 1976. június 23-án betiltott minden (!) génsebészeti kísérletet, miután az egyik városi tanácsnok arról számolt be, hogy „különös, sárga szemű lényeket” figyelt meg, egy másik tanácsnok pedig azt híresztelte, hogy egy „szőrös, két méternél is magasabb lényt látott kijönni a tengerből” – és hogy ezek nyilvánvalóan csakis valamiféle génmérnöki tevékenység eredményei lehettek. Hamarosan hasonló tiltást fogalmazott meg – többek között – a szintén tudományos központnak számító Princeton (New Jersey) vezetése is.

Ehhez képest mára rendszerint nemhogy ilyesfajta tiltásokról nincs szó, de a határok kimondottan a tulajdonjog és a birtokolhatóság fontosságát hangsúlyozó felfogás felé tolódtak el. Ha 1980-ban még az volt a kérdés, hogy az élet bizonyos formáira kérhető-e szabadalmai védettség, akkor 1987-ben már maga az amerikai szabadalmi hivatal is úgy gondolta, hogy az ember kivételével minden élőlény bejegyeztethető – és ez utóbbi is csupán azért nem, mert az 1865-ben elfogadott 13. alkotmánymódosítás tiltja a rabszolgaságot (és így azt is, hogy egy ember egy másik ember tulajdona legyen).

Kétség sem fér hozzá, hogy szép számmal akadnak, akik túlzásnak érzik a Szilárd- és Chakrabarty-féle megközelítést, és ehhez nem feltétlenül kell elvakult és technikaellenes neoludditának lenniük. És persze olyan bioludditának sem, mint amilyen az a Francis Fukuyama, az amerikai elnök bioetikai bizottságának tagja, aki a modern biológia lehetőségei elleni radikális fellépést sürgető Jeremy Rifkinhez hasonlóan (hogy Vellucci polgármester urat már ne is említsük) attól tart, hogy hacsak szigorú szabályozást nem vezetünk be, a tudósok az új genetikai lehetőségek birtokában nekiállnak majd „istent játszani”.

Nos, a biopunkok nem ilyenek.

Jude Milhon, a Mondo 2000 folyóirat szerkesztője az eredetileg a sci-fi egy sajátos, technologizált és számítógépesített válfaját jelölő cyberpunkot alapul véve az 1990-es évek elején találta ki a cypherpunk fogalmát azok jelölésére, akik úgymond „a számítógépes titkosítás megszállottjai”; később ennek az analógiájára jött létre a biopunk fogalma is, amit egyébként – ismét csak a tudományos fantasztikus irodalmon belül – már legalább az 1980-as évektől használtak, és amely fogalom ebben az összefüggésben nem az IT-ről, hanem a biológiáról (meg például a genetikailag módosított emberekről) szólt.

A mi esetünkben viszont azokat értjük a biopunk képviselői alatt, akik szerint a biológiai információknak mindenki számára hozzáférhetőeknek kell lenniük, mert – miként például az agykutató Michael Gazzaniga, a National Functional Magnetic Resonance Imaging Data Center alapítója megjegyzi, „a többiek rendelkezésére bocsátott adatbázisok felgyorsítják az adott tudományterület fejlődését. Az informatika és adatbányászat jelenlegi fejlődése lehetővé teszi, hogy az adatbázisokat elsődleges kutatási eszközként használjuk”, és eközben nem csak az kerülhető el, hogy feleslegesen ismételjük meg az egyszer már végrehajtott kísérletet, de alkalmasint új kutatási ötletekhez is juthatunk.

Vagyis, bár elsőre a biopunk – a nem túl szerencsésen megválasztott elnevezés miatt – leginkább valamiféle polgárpukkasztó, anarchista mozgalomnak tűnhet, a valóságban egyszerűen annyiról van szó, hogy az ide tartozók elsődlegesnek tekintik a tudományos tudást az olyan szempontokkal szemben (is), mint amilyen például a szabadalmaztatott génekből adódó üzleti haszon. A témával foglalkozó és olykor meglehetősen szélsőséges kijelentéseiről ismert science writer, Annalee Newitz hívja fel a figyelmet arra, hogy a biopunkok szemben állnak mind a bioludditákkal (lévén leginkább professzionális biológusok), mind pedig a biotechnológiai ipar elfogult védőivel. Ebből azonban hiba lenne arra következtetnünk, hogy szükségképpen szélsőségesen üzletellenesek is – mint ahogy nem is azok.

Az viszont tökéletesen igaz, hogy – miként ismét csak Newitz említi – a biopunkok szívesen fordulnak ahhoz a szabad szoftver mozgalomhoz némi inspirációért, amit az 1980-as évek elején az egyik utolsó igazi „überhacker”, Richard Stallman hozott létre a hackeretika azon alaptéziséből kiindulva, mely szerint „minden információnak szabadnak kell lennie”. Stallman szerint a kereskedelmi szoftver elterjedése „azt jelentette, hogy a számítógép használatakor az lett az első lépés, hogy megígérjük: nem fogunk segíteni a többieknek… [noha] a copyright nem természetes, hanem mesterséges, a kormány által létrehozott monopólium, ami korlátozza a felhasználóknak a szoftvermásoláshoz való természetes jogát”.

Eközben Stallman mintha elfeledkezne arról, hogy a hackeretika olyan, nagyon is sajátos körülmények között jött létre, amikor a legfőbb gondot a hozzáférés jelentette, mivel mindössze néhány számítógép létezett az egész világon, és ennek megfelelően persze ha valaki akart volna, sem tudott volna pénzt kérni a szoftverekért, mivel egészen egyszerűen nem volt rájuk piac. Amikor például Steve Russel amerikai programozó 1962-ben megírta a világ első számítógépes játékszoftverét, a Spacewars-t, egy ideig töprengett ugyan rajta, hogy ne próbáljon-e pénzt kérni érte, de aztán rájött, hogy úgysem lennének elegen, akik megvehetnék, és inkább szabaddá tette a forráskódot. A hackeretika a maga módján tökéletesen logikus volt: aki nem adta közre a saját fejlesztéseit, az önmagát is hátráltatta, mert nem tudta felhasználni azokat a programokat, amiket mások – az ő programjából kiindulva – írtak.

A számítógép elterjedésével viszont feltűntek a programozáshoz nem értő felhasználók, akik amúgy sem tudtak volna mit kezdeni a forráskóddal, és ezzel párhuzamosan megjelent a fizetőképes kereslet is.

A történetben idáig érve valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló, hogy nincs igaza Stallmannak, amikor úgy gondolja, hogy a szoftverekkel kapcsolatban egyedül a számítógépes hőskor álláspontja fogadható el. Elvégre abból, hogy egy adott korban egy bizonyos szabályozási modell terjedt el, nem következik szükségképpen, hogy ez az egyedül üdvözítő, és abból, hogy az Amerikai Egyesült Államokban például csupán 1976-ban terjesztették ki a szerzői jogi törvényt a számítógépes programokra, nem következik szükségképpen, hogy a korábbi állapot bármilyen értelemben is „jobb” lett volna.

Az viszont igenis következik, hogy helytől és időtől függően nagyon is sokféleképpen lehet szabályozni a szellemi tulajdonjogot. A vallásreformer Luther például még úgy fogalmazott műveivel kapcsolatban, hogy „ingyen kaptam, ingyen adtam, semmit sem kívánok viszonzásul”, és az iszlám jog is abból indul ki, hogy az elme isten tulajdonát képezi – a hinduk pedig abból, hogy mivel a szellemi munka közös az istenivel, ezért a végeredménye nem válhat magántulajdonná. A példákat hosszasan lehetne sorolni egészen addig bezárólag, hogy az első szabadalmakra és hasonlókra vonatkozó nemzetközi szerződést csak 1883-ban írták alá Párizsban, és így ez a terület egészen addig szabályozatlan volt.

Azaz több mint valószínű, hogy nem lesz mindig ugyanígy, mint ma (még a nyugati társadalmakban sem), és persze megváltozhat majd a a hozzáféréshez való szabályozás is.

Sőt, ami azt illeti, már jelenleg is megváltozóban van, és egyre elterjedtebbé válnak azok az elnevezésükben is a nyílt forráskódú szoftverekre utaló, „nyílt hozzáférésű” (Open Access, azaz OA), szemléletükben pedig majdhogynem „sciencepunk”-nak tekinthető tudományos folyóiratok, melyek szerint a tudományos információk mindenki számára hozzáférhetőek kell, hogy legyenek. A „Directory of Open Access Journals” e sorok írásakor, 2005 májusának elején nem kevesebb mint 1545 ilyet tart nyilván (ez az összes tudományos folyóirat olyan 5-10 százaléka lehet), de a dolog annyira azért nem egyszerű, mint ahogyan szeretnénk. Ott van ugyanis a pénz kérdése.

Miközben az úgynevezett STM-folyóiratok (science, technology, medicine) összességükben évi 7 milliárd dolláros üzletet jelentenek, az eddigi megoldás szerint a szerzők cikket írtak, amik aztán más szakemberek által lektorálva jelentek meg, hogy így a szerzőknek – jobb esetben – szakmai elismerést, a kiadóknak pedig komoly anyagi hasznot hozzanak. Most viszont a szerzőknek kell fizetniük: a minden bizonnyal legismertebb példa, a PLoS (Public Library of Science) biológiai témákkal foglalkozó kiadványai esetében például cikkenként 1500 dollárt, és még olyanok is akadnak, akik attól tartanak, hogy előbb-utóbb az „akinél a pénz, az dirigál” elv fog érvényesülni. Mások viszont úgy gondolják, hogy a hagyományos tudományos folyóiratok kiadói eljátszották a bizalmat, mivel – miként a biológus végzettségű Ian Gibson, egy, a kiadók árképzését vizsgáló brit parlamenti bizottság vezetője fogalmaz – „nem a tudomány érdekeit nézik, hanem a profitot”, és ennek megfelelően csak remélni lehet, hogy az OA-kiadványok sikeresek lesznek.

A nyílt forráskódú szoftver ugyan nem szorította ki a kereskedelmit, de mindenképpen működőképes alternatívává vált. Hátha az OA-kiadványok, illetve általában véve a sciencepunk esetében is el lehet érni ennyit.

dr. Galántai Zoltán A szerző tudománytörténész, egyetemi docens a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának Innovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszékén.

© InfoPark Rt., www.infoparkrt.hu. Megjelent a Koiné hírlevélben.

A Netikettet igazi szép nevén RFC 1855-nek hívják és Sally Hambridge állította össze. A dokumentum 1995 októberében jelent meg az Internet Engineering Task Force (IETF) kiadásában. Az eredeti verzió erre található: RFC 1855. Hambridge írása nem a legelső ilyen dokumentum - maga is huszonnyolc forrást idéz a bibliográfiájában köztük a Usenet FAQ-ját - viszont ez az a variáns, amire nyugodtan vissza lehet mutogatni.

A dokumentumnak magyar fordítása is készült. Az első verzió Négyesi Károly munkája, de létezik egy sokkal szórakoztatóbb, kommentekkel kiegészített verzió is, ami Varga Ákos Endre, azaz Hamster nevét dicséri.

Az írás olyan illemszabályokat gyűjt össze, mint hogy:

„Tisztában kell lenned azzal, hogy a talk megzavarja a másik embert. Csak a rendeltésének megfelelően használd. Soha ne talk-olj idegenre! Ne is csodálkozz, ha a hívott fél nem örül neked.”

Vagy amit tegnap a Microsoft is megsértett a Windows 7 béta kiadása közepette:

„Gondoskodj arról, hogy a népszerű (és nagymennyiségű) információnak elegendő sávszélesség jut.”

Ezek azok a szabályok, amiket Gervai Péter a netre özönlő Sulinetes felhasználók tanrendjének részévé tett volna, hogy a magyar végtelen szeptember elviselhető legyen az öreg rókáknak.

A Netikett különböző verzióival tele a magyar net - többnyire ezer éve nem frissített latin-1 kódolású fájlok - mi sem lehettünk meg tükrözés nélkül.

Netikett gyűjtemény:

• Az eredeti RFC 1855
• Magyar Netikett (Négyesi verzió)
• Magyar Netikett (Hamster verzió)