A videotelefonálás egyike annak a három-négy dolognak, amelyek a tudományos fantasztikusság biztos markerei. És ezen még az sem változtat, hogy az elmúlt ötven évben mindig voltak olyan technológiák, amikkel meg tudták valósítani ezt a funkciót. Mostanra minden közepes mobiltelefon képes lenne videohívásokra, de még ez se változtatott az ötlet scifiségén. Szép lecke ez, nézzük a készülékeket.
A történet szinte törvényszerűen egy elfelejtett feltalálóval kezdődik. Az első képet is küldő telefont Dr Gregorio Y. Zara építette meg az MIT-n 1955-ben. Sokoldalú ember lehetett, mert emellett tevezett repülőgépmotort, tervezett propellert, épített robotot és ráadásul Miss Fülöp-szigetek 1933 volt a felesége. Valószínűleg volt mivel foglalkoznia a képtelefonos őrület helyett.
A Bell Labs 1956-ban mutatta be az első képtelefonját. Ez prototípus két másodpercenként frissítette a képet - az összehasonlítás kedvéért a film legalább 24 képkockát tartalmaz másodpercenként, a rajzfilmnek feleennyit is megbocsátunk - ami nagyon kevés ahhoz, hogy mozgásnak tűnjön. Ehhez a teljesítményhez három vonalra volt szüksége, egyre a küldött és egyre a fogadott kép számára. Emellett a videójelnek - de jó lesz ezt leírni - háromszázharmincháromszor annyi sávszélességre volt szüksége, mint egy sima hanghívásnak. Az utóbbi beérte 3000 hertz-cel, a videónak 1 MHz kellett, na de erre van a tömörítés. Az irányt valószínűleg jónak tartották az AT&T fejesei, mérnökeik voltak a problémák megoldására, sőt akkoriban még idő is volt elég, ezért folytatódott a fejlesztés.
A következő verzió az 1964-es New York-i világkiállításon mutatkozott be, ugyanott, ahol a színestévé is. Mod I-nek hívták, kellemes ellipszis keresztmetszetű dobozba szerelték, úgy nézett ki, mintha egy SF film díszlete lenne. A kép frissítés valamit javulhatott, a Wired szerint ezt további vonalak hozzáadásával érték el, A kiállítás idejére pár másik készüléket telepítettek a Disneylandbe is, a látogatók egymást hívhatták rajtuk. Bár a gépet kipróbálóknak nem tetszett a Picturephone, túl nagynak, nehézkesnek találták, míg a kép túl kicsi volt, az AT&T úgy gondolta, van még lehetőség az ötletben. És a mérnökök visszaültek a tervezőasztalhoz. (A japán mérnökök pedig leültek a fénymásolóhoz, 1969-re nekik is volt tárcsás képtelefonjuk a privateline.com szerint.)
A Picturephone szolgáltatás elsőként Pittsburgben indult el, később New Yorkban, Washingtonban és Chicagoban is. A pontos kezdete bizonytalan, 1965-től 1970-ig váltakozi, az biztosnak tűnik, hogy hetvenre minegyik városban elérhetővé vált a jövő telefonja. A Grand Central Station-ben még Picturephone fülkét is létrehoztak az utazóknak.
A készülék 1970-ben esett át az első nagy ráncfelvaráson, az ellipszoid-űrhajós külsőt lekerekített sarkú Jetsons stílusú doboz váltotta fel, ez volt a Mod II. Kezdjük a lényegnél, ez a készülék sem lett sikeresebb mint az elődje, sőt a Wikipedia szerint a rendszer sosem lépte át az ötszáz felhasználós határt. A maga módján pedig a Mod II. egészen okos volt, a Bell Labs egy kiadványa szerint még arra is képes volt, hogy egyes korabeli számítógépektől képet fogadjon. Az ugyan nem világos, hogy a minimális billentyűzettel felszerelt konzolon mit lehetett volna csinálni, de menőnek menő.
David Massey adatai szerint AT&T eredeti terve úgy hangzott, hogy a nyolcvanas évekre hárommillió előfizető kapcsolódik majd össze videótelefonon, amiből a cégnek évi ötmillió dollár bevétele lesz. Ehhez képest 1973-ra lemondtak arról, hogy a Mod II-es készülékeket tömegesen sikerülne eladni. A kényelmetlen kezelőszervek és a kis kép mellett az ár is a Picturephone ellen játszott. A szolgáltatás 121 dollárba került volna havonta, és erre jött még rá a 25 dolláros percdíj.
Utoljára a kilencvenes évek elején próbálkozott meg az AT&T a videótelefont eladásával. A rendszer neve VideoPhone 2500 volt, a bevezető ára pedig 1500 dollárra rúgott. Az 1993 feburári Focus magazinban már csak 999 dollár az készülék, a szolgáltatás pedig vadul sikeres az újságíró szerint. A cégnek komoly tevei vannak a VideoPhone-nal, több mint 25 országban akarják bevezetni, a menedzserek olyanokat nyilatkoznak, hogy „Az emberek készen állnak arra, hogy a videókommunikáció az életük részévé váljon” meg hogy „A jövőben a videótelefonok olyan elterjedtek lesznek, mint napjainkban a drótnélküli- és a mobil készülékek.” A VideoPhone-ra 1995-ben szögelik rá a koporsótetőt.
A mobiltelefonok viszonylag későn kerültek be a képbe. 1993-ban ugyan egy Daniel A. Henderson nevű feltaláló már készített egy Intellect nevű videotelefonálásra is alkalmas készüléket, ám főleg szabadalmakat és vállon veregetést gyűjtött be vele. Belőle sem vált a videohívások atyja. A készülék a Smithsonianban tekinthető meg. 1996 feburár 7-én már arról adott hírt a CNN, hogy küszöbön áll a három dimenziós videótelefon megjelenése. Van egy olyan érzésem, hogy ez egy végtelen történet.
Akit a téma bővebben érdekel, az szerintem a Bell Laboratories által kiadott Record 1969 május/júniusi számával kezdje - a bejegyzés képei is innen vannak -, amit Massey lelkesen beszkenelt, én pedig letükröztem ide: PDF.
Források:
A világra még mindig megsértődött Ted Nelson 2008 végén adta ki saját kiadásban, a Lulu.com-on keresztül, a számítástechnika történetéről szóló könyvét. Ha lenne rá húsz dollárom ésvagy lehetne direkt digitális formában rendelni, már rég beszámoltam volna arról, hogy milyen is, egyelőre csak a részletes tartalomjegyzéket olvashatjuk, melyben gyönyörűen beszól mindenkinek, aki kicsit is számít a témában, de főleg azoknak, akik úgy gondolják, hogy a hierarchia jó dolog. (Eredetileg azt terveztem, hogy legalább a tartalomjegyzéket lefordítom, de aztán valahol a -14-es fejezetnél inkább hagytam az egészet a francba; a címbeli szójátékot úgyse lehetne szépen visszaadni (lásd greeks bearing gifts, lásd Vergilius, lásd) , most inkább egyszerűen linkelem: