Monthly Archive for 2009. január.

Elektromos újság modemmel letöltve

Már 1981-ben lehetett tudni, hogy a napi hírek helye a számítógép képernyője. Mr Howard, akinek a daliás időkben már nem csak számítógépe, de modemje is volt, így töltötte le nap mint nap a San Francisco Examinert. A kísérlet alapvetően nem a pénzről szólt a lap számára, hanem a digitális szerkesztéssel való kísérletezésről. A lehetőséget az újságban hirdették meg, és a Bay Area két-háromezer személyi számítógéppel rendelkező geekjéből ötszáz jelentkezett is kipróbálni az újdonságot. A teljes lap két óra alatt jött le modemen, ami nagyjából tíz dollárjába került az előfizetőnek.

A videót a Gizmodo Retromodo rovata ásta elő, érdemes rájuk felirítkozni mindenkinek, akit érdekel a sosevolt jövő.

Hacketúra a Föld körül

Neal Stephenson amellett, hogy számos remek science fiction regény szerzője maga a hacker turista. A Fiber-Optic Link Around the Globe (FLAG) kábel lefektetésekor, a kilencvenes évek elején körbeutazta a világot, haverkodott kábeles szakemberekkel Hongkongon, ült drótot bogozó főmérnök mellett a sivatagban, és meglátogatta mindazokat a helyeket, amik egy igazi hackerek édekesek lehetnek.

A FLAG-ről írt esszéje 1996-ban jelent meg a Wiredben Mother Earth Mother Board címmel. Az írás iszonyatosan hosszú, ahhoz képest, hogy távközlési kábelekről szól, de rendkívül érdekes. Kötelező olvasmány mindenkinek, aki töltött már le távolabbról mint a Mesh. Egy rövid kedvcsinálót le is fordítottam belőle:

Alexandria arról a leghíresebb, hogy helyet adott az ősi könyvtárnak. Valójában kettő vagy több könyvtárról van szó. Az első a város korai, ptolemaida uralkodóiig nyúlik vissza, akik nem egyiptomiak, hanem makedónok voltak. Mintául Arisztotelész Lükeiónja szolgált, aki - egyéb melói között - Nagy Sándort nevelője volt. Régen, amikor még az emberek mentek az információhoz, nem pedig fordítva történt, a könyvtár a világ leghíresebb bölcseit vonzotta magához: Arkhimédészt, a legkiválóbb hackert, Euklidészt, a geometria atyját, és Eratoszthenészt, aki először számolta ki a Föld kerületét, azt vizsgálva, hogyan süt be a nap Alexandria és Asszuán kútjaiba. Utóbbi a könyvtárat is vezette egy ideig, annyira komolyan véve a munkáját, hogy mikor idős korára megvakult, halálra koplalta magát. Akárhogy is, ezt a könyvtárat a rómaiak gyújtották fel, amikor Egyiptomot hozzécsatolták a birodalmukhoz. Vagy lehet hogy nem. Természeténél fogva nehéz megbízható információt szerezni egy olyan eseményről, ami az összes rögzített tudás pusztulásával járt.

(…)

Akár létezett párhuzamosan a két könyvtár, akár nem, vitathatatlan tény marad, hogy időszámításunk előtt 300 és időszámításunk szerinti 400 között Alexandria volt a világ információs fővárosa. Sok hasonlóságot mutathatott az MIT kampuszával vagy a mostani Palo Altó-i Stanforddal: a világ minden tájáról vándoroltak oda szőrös okos emberek, hogy a világítótoronyon bütyköljenek, vagy egyéb olyan tevékenységekkel foglalkozzanak, amik a helyiek számára teljesen érthetetlennek bizonyultak. Például kutakba bámultak bele délben és a Föld átmérőjéről hablatyoltak.

NYC Hackers és a DeCSS

1999 jó év volt a hackereknek, ekkor adták ki például a DeCSS nevű programot, amivel a DVD lemezek védelmét ki lehet kerülni. A szoftver lehetővé tette, hogy a másolásvédett filmeket linuxos vasakon is meg lehessen nézni, vagy hogy a filmeket a lemezekről kinyerjék. A szoftver megjelenését kardcsörgetés kísérte, a projektben résztvevő Jon Lech Johansen ajtaján rendőrök kopogtattak, a hackert beperelték, felmentették, az ítéletet megfellebbeztek, és végül megint felmentették.

A DeCSS kódot tiltakozásul pólókra nyomtatták, versbe foglalták, szteganográfiával más fajta adatok közé rejtették, sós kútba tették, drámát írtak belőle, onnan is kivették a pert a szólásszabadság megsértéseként értékelő aktivisták.

Stig-Lennart Sørensen 2000-es vizsgafilmje nem csak a DeCSS-sel kapcsolatos tiltakozásokkal foglalkozik, hanem a hackerkultúra szülőhelyét is bemutatja. Még az MIT Tech Model Railroad Clubjába is eljut, ahol már a nagyszámítógépek megjelenése előtt is brutálisan bonyolult irányítórendszereket építettek a kor hackerei. Ajánlott néznivaló.

Sun: jövőkép nagyvasakkal

1992-ben - huszonnégy évvel Engelbart mindent elkezdő bemutatója után - az akkor még bőven acélos Sun is úgy érezte, hogy itt az idő utat mutatni a számítástechnikának. A videóban az összes sláger feltűnik: videotelefonálás, közös - sőt távirányított - munka, internet, csodás interfészek, vastag és még annál is sokkal vastagabb kliensek, animált oktatóanyagok és brutális méretű érintőképernyők.

A jövő Sunos irodáját az a Bruce Togazzini álmodta meg, aki mostanában a Nielsen Norman Groupnál ad tanácsot ember-számítógép interakciós kérdésekben, és akinek a referencialistáján ott van az összes nagy cég. Nem is csikorog annyira a Starfire 2004-be helyezett jövője, mint az Apple ötletei. A videóhoz jár magyarázat is, ami szintén beszerezhető Tog lapjáról. Íme egy részlet:

A kibertérnek egy másik tulajdonsággal is rendelkeznie kell, hogy beváltsa az ígéretét:

  • a kibertérnek folyamatosnak kell lennie: mindig és mindenhol veled kell legyen.

Adrian több formában is hozzá tud férni a kiberteréhez bárhol is legyen. A repülőn rá tud kapcsolódni az előtte levő ülésbe rejtett csatlakozón keresztül. Az autójából az órája engedélyezi a kapcsolatát, rádión keresztül. Még egy lakatlan szigeten is a napelemes laptopjával vagy zsebszámítógépe vagy mobilja segítségével tud kapcsolódni a világhoz alacsonyan keringő műholdak segítségével. Adrian csak a nagy képernyő és a jobb kommunikációs lehetőségek miatt választotta a SunFülkét a zsebszámítógépe helyett.

(Gazs fordítása)

Illik, nem illik

A Netikettet igazi szép nevén RFC 1855-nek hívják és Sally Hambridge állította össze. A dokumentum 1995 októberében jelent meg az Internet Engineering Task Force (IETF) kiadásában. Az eredeti verzió erre található: RFC 1855. Hambridge írása nem a legelső ilyen dokumentum - maga is huszonnyolc forrást idéz a bibliográfiájában köztük a Usenet FAQ-ját - viszont ez az a variáns, amire nyugodtan vissza lehet mutogatni.

A dokumentumnak magyar fordítása is készült. Az első verzió Négyesi Károly munkája, de létezik egy sokkal szórakoztatóbb, kommentekkel kiegészített verzió is, ami Varga Ákos Endre, azaz Hamster nevét dicséri.

Az írás olyan illemszabályokat gyűjt össze, mint hogy:

„Tisztában kell lenned azzal, hogy a talk megzavarja a másik embert. Csak a rendeltésének megfelelően használd. Soha ne talk-olj idegenre! Ne is csodálkozz, ha a hívott fél nem örül neked.”

Vagy amit tegnap a Microsoft is megsértett a Windows 7 béta kiadása közepette:

„Gondoskodj arról, hogy a népszerű (és nagymennyiségű) információnak elegendő sávszélesség jut.”

Ezek azok a szabályok, amiket Gervai Péter a netre özönlő Sulinetes felhasználók tanrendjének részévé tett volna, hogy a magyar végtelen szeptember elviselhető legyen az öreg rókáknak.

A Netikett különböző verzióival tele a magyar net - többnyire ezer éve nem frissített latin-1 kódolású fájlok - mi sem lehettünk meg tükrözés nélkül.

Netikett gyűjtemény:

Sosevolt jövő: videótelefon

A videotelefonálás egyike annak a három-négy dolognak, amelyek a tudományos fantasztikusság biztos markerei. És ezen még az sem változtat, hogy az elmúlt ötven évben mindig voltak olyan technológiák, amikkel meg tudták valósítani ezt a funkciót. Mostanra minden közepes mobiltelefon képes lenne videohívásokra, de még ez se változtatott az ötlet scifiségén. Szép lecke ez, nézzük a készülékeket.

A történet szinte törvényszerűen egy elfelejtett feltalálóval kezdődik. Az első képet is küldő telefont Dr Gregorio Y. Zara építette meg az MIT-n 1955-ben. Sokoldalú ember lehetett, mert emellett tevezett repülőgépmotort, tervezett propellert, épített robotot és ráadásul Miss Fülöp-szigetek 1933 volt a felesége. Valószínűleg volt mivel foglalkoznia a képtelefonos őrület helyett.

A Bell Labs 1956-ban mutatta be az első képtelefonját. Ez prototípus két másodpercenként frissítette a képet - az összehasonlítás kedvéért a film legalább 24 képkockát tartalmaz másodpercenként, a rajzfilmnek feleennyit is megbocsátunk - ami nagyon kevés ahhoz, hogy mozgásnak tűnjön. Ehhez a teljesítményhez három vonalra volt szüksége, egyre a küldött és egyre a fogadott kép számára. Emellett a videójelnek - de jó lesz ezt leírni - háromszázharmincháromszor annyi sávszélességre volt szüksége, mint egy sima hanghívásnak. Az utóbbi beérte 3000 hertz-cel, a videónak 1 MHz kellett, na de erre van a tömörítés. Az irányt valószínűleg jónak tartották az AT&T fejesei, mérnökeik voltak a problémák megoldására, sőt akkoriban még idő is volt elég, ezért folytatódott a fejlesztés.

Picturephone fülke

A következő verzió az 1964-es New York-i világkiállításon mutatkozott be, ugyanott, ahol a színestévé is. Mod I-nek hívták, kellemes ellipszis keresztmetszetű dobozba szerelték, úgy nézett ki, mintha egy SF film díszlete lenne. A kép frissítés valamit javulhatott, a Wired szerint ezt további vonalak hozzáadásával érték el, A kiállítás idejére pár másik készüléket telepítettek a Disneylandbe is, a látogatók egymást hívhatták rajtuk. Bár a gépet kipróbálóknak nem tetszett a Picturephone, túl nagynak, nehézkesnek találták, míg a kép túl kicsi volt, az AT&T úgy gondolta, van még lehetőség az ötletben. És a mérnökök visszaültek a tervezőasztalhoz. (A japán mérnökök pedig leültek a fénymásolóhoz, 1969-re nekik is volt tárcsás képtelefonjuk a privateline.com szerint.)

A Picturephone szolgáltatás elsőként Pittsburgben indult el, később New Yorkban, Washingtonban és Chicagoban is. A pontos kezdete bizonytalan, 1965-től 1970-ig váltakozi, az biztosnak tűnik, hogy hetvenre minegyik városban elérhetővé vált a jövő telefonja. A Grand Central Station-ben még Picturephone fülkét is létrehoztak az utazóknak.

Mod II, már majdnem jó

A készülék 1970-ben esett át az első nagy ráncfelvaráson, az ellipszoid-űrhajós külsőt lekerekített sarkú Jetsons stílusú doboz váltotta fel, ez volt a Mod II. Kezdjük a lényegnél, ez a készülék sem lett sikeresebb mint az elődje, sőt a Wikipedia szerint a rendszer sosem lépte át az ötszáz felhasználós határt. A maga módján pedig a Mod II. egészen okos volt, a Bell Labs egy kiadványa szerint még arra is képes volt, hogy egyes korabeli számítógépektől képet fogadjon. Az ugyan nem világos, hogy a minimális billentyűzettel felszerelt konzolon mit lehetett volna csinálni, de menőnek menő.

Picturephone mint konzol

David Massey adatai szerint AT&T eredeti terve úgy hangzott, hogy a nyolcvanas évekre hárommillió előfizető kapcsolódik majd össze videótelefonon, amiből a cégnek évi ötmillió dollár bevétele lesz. Ehhez képest 1973-ra lemondtak arról, hogy a Mod II-es készülékeket tömegesen sikerülne eladni. A kényelmetlen kezelőszervek és a kis kép mellett az ár is a Picturephone ellen játszott. A szolgáltatás 121 dollárba került volna havonta, és erre jött még rá a 25 dolláros percdíj.

Utoljára a kilencvenes évek elején próbálkozott meg az AT&T a videótelefont eladásával. A rendszer neve VideoPhone 2500 volt, a bevezető ára pedig 1500 dollárra rúgott. Az 1993 feburári Focus magazinban már csak 999 dollár az készülék, a szolgáltatás pedig vadul sikeres az újságíró szerint. A cégnek komoly tevei vannak a VideoPhone-nal, több mint 25 országban akarják bevezetni, a menedzserek olyanokat nyilatkoznak, hogy „Az emberek készen állnak arra, hogy a videókommunikáció az életük részévé váljon” meg hogy „A jövőben a videótelefonok olyan elterjedtek lesznek, mint napjainkban a drótnélküli- és a mobil készülékek.” A VideoPhone-ra 1995-ben szögelik rá a koporsótetőt.

A mobiltelefonok viszonylag későn kerültek be a képbe. 1993-ban ugyan egy Daniel A. Henderson nevű feltaláló már készített egy Intellect nevű videotelefonálásra is alkalmas készüléket, ám főleg szabadalmakat és vállon veregetést gyűjtött be vele. Belőle sem vált a videohívások atyja. A készülék a Smithsonianban tekinthető meg. 1996 feburár 7-én már arról adott hírt a CNN, hogy küszöbön áll a három dimenziós videótelefon megjelenése. Van egy olyan érzésem, hogy ez egy végtelen történet.

Akit a téma bővebben érdekel, az szerintem a Bell Laboratories által kiadott Record 1969 május/júniusi számával kezdje - a bejegyzés képei is innen vannak -, amit Massey lelkesen beszkenelt, én pedig letükröztem ide: PDF.

Források:

Internet egyszeregy

Néhol nagyokat egyszerűsít a Dragon Zoli által talált, az internet történetét bemutató oktatóvideó. Például az ARPA/DARPA, Rand, és a Bolt, Beranek and Newman sztorija önmagában is regényt tölt meg. Az operációs rendszerek, hálózati szoftverek története meg egy másik kötetet tölt meg - ennek mondjuk Hackers: Heroes of the Computer Revolution a címe. Ettől függetlenül, a videó remek áttekintés azoknak, akik csak ismerkednek a hálózat történetével. (Nem akarja valaki letesztelni mondjuk informatika órán?)


History of the Internet from PICOL on Vimeo.

Fogod te még!

A maga korában, a kilencvenes évek elején nem fogadták túlzottan jól az akkori geekek az AT&T jövőképét bemutató reklámkampányt. Pedig a sötét tónustól eltekintve csupa érdekes dolgot mutat be: a Knowledge Navigator inasához hasonlító szoftverágenst, telekonferenciát, GPS-t, videotelefonálást, csuklóra szerelt mobilt, mobilfizetést, mobilneten keresztüli faxot, digitális könyvtárakat, távmunkát és távoktatást és a sor folytatható.

Talán a reklámok sötét tónusa - a Játsz/Mát és a Hetediket is jegyző David Finchert dicséri céges, szárnyas fejvadászos hangulat - talán az AT&T ősgonosz volta miatt utasították el ezt a jövőt. Az biztos, hogy Mark Dery szerint számos paródia készült az embertelennek tartott telkó reklámok kifigurázására.

„Hálóháló, van valaki a vonalban?”

„Tessék kicsit távolabb menni a készüléktől, mert gerjedünk.” Bőven nosztalgiázás, de azért végignézve a YouTube-on talált korai betelefonálós játékokat, egy ártatlanabb kor tárul elénk, ahol mondjuk nem funkcionális analfabétákat próbálnak magasan emelt díjas számok tárcsázására bíztatni. Emögött valószínűleg nem csak a kereskedelmi televíziózás eljövetele okozta műsorpolitikai változások vannak, hanem az a tény is, hogy egészen sokáig nem volt magától értetődő, hogy mindenkinek van telefonja…

Ahogy az se, hogy számítógépe, neadj’ konzolja. Így fordulhatott elő, hogy sikeres műsorrá válhatott a telefonon át irányított számítógépes játék közvetítése. A korszerű, touchtone (DTMF) rendszerű telefonok gombjai nyomásával irányíthatta a szerencsés betelefonáló a játékot, egészen hihetetlen otrombasággal.

Egészen valószerűtlen számomra az Elektor Kalandor koncepciója: leküldünk vidékre egy kocsit, hogy a Random család három percig játszhasson Super Mario-t, hattalmas nyereményekért. De úgy látszik, ekkora igény volt a számítógépes játékra, és kevés a hozzáférési lehetőség. supermario4ever írja:

1990-1993 között ment a TV1-en minden hétköznap 17.30 környékén. Nagyon élénken élnek bennem az emlékek. Ez volt az a műsor, amelyik megszerettette velem a Nintendót. Egy pár éve megvettem magamnak Dévényi Tibor: Három Kívánság c. könyvét annak reményében, hogy találok kulisszatitkokat a könyvből, és igen! Azt írja, hogy mivel a ’90-es évek elején még nemigen voltak nyomógombos telefonok, ezért ők maguk szolgáltatták a telefont azoknak a játékos kedvű gyerekeknek, akik jelentkeztek a játékba és kisorsolták. A hatos gomb nyomva tartásával irányították jobbra Mariót, a négyessel meg balra. Arra tisztán emlékszem, hogy 2 mario játék közül adták be az egyiket, vagy a Super Mario Bros, vagy a Super Mario Bros. 3 játékkal lehetett játszani.

Ha kivonjuk a „játszassunk konzolos játékot betelefonáló nézőinkkel” képletből a betelefonáló nézőt, akkor a Szegasztok c. műsort kapjuk. Hősünk, Martin, tökéletesen hozza a mindenki által ismert szomszédsrác-akinek-van-jó-gépe-de-nem-hagy-minket-is-kipróbálni figurát. És még ez se a fix.tv vagy hasonló rétegigényeket kiszolgálni kívánó csatorna, hanem a valószínűleg éppen a kísérleti műsorával radikálisan új nézőket hódító MTV.

Persze, nincs olyan, hogy elég számítógép, de azért ma már teljesen hihetetlen ez a fajta passzív számítógépezés. Ma már semmiképpen nem érdekes műsor azt nézni, ahogy Martin végigjátsza nekünk a játékot. (Érdekes lehet, hogy vajon mi ragadt rájuk/ránk ebből a közös ’gépezésből)

Zárásnak meg a szokásos mantrám: a fentieken kívül nem igazán találtam más videót, ej ej mi lesz így a kultúránkkal.

Vannevar Bush: Út az új gondolkodás felé

(Ahogy gondolkodhatnánk)

Ez a háború nem a tudósok háborúja volt, mindannyian részt vettünk benne. A tudósok a közös ügy érdekében félretették a szakmai rivalizálást, és mindent megtettek, hogy teljesítsék a váratlan megbízatást. Tanulságos, ugyanakkor felszabadító volt közös célért munkálkodni. Most sokuk számára úgy tűnik, hogy a közös munka a végéhez közeledik. Hogyan tovább?

A biológusok, de mindenekelőtt az orvostudomány számára egyszerű a döntés, végül is háborús munkájuk nem sokban tért el az addigitól. Sokan megszokott, békebeli laboratóriumaikban folytathatták a kutatást, s a kutatás célja sem változott lényegesen.

A fizikusok ellenben arra kényszerültek, hogy elhagyják a régi ösvényt, feladják egyetemi munkájukat, és idegen, pusztító gépezeteket tervezzenek, új módszereket találjanak. Jól végezték a dolguk, hisz a szerkezetek, melyeket terveztek, visszavonulásra késztették az ellenséget. Szorosan együttműködtek a szövetségesek fizikusaival. A cél lelkesítette őket. Egy nagy csapat tagjai voltak. Most, hogy küszöbön a béke, felmerül a kérdés, hol találnak majd érdemeikhez méltó célt. ’Vannevar Bush: Út az új gondolkodás felé’ tovább…